~
A decemberi havazás a legszebb. Jó lenne ha ez tényleg meg is történt volna. Hó nem, de hideg az volt. Egy vasárnapi hideg. Szobámban ültem, amit egy aranyos kislánnyal kellett megosztanom. Nem volt baj ez nekem. Mintha a kis húgom lett volna.
- Unnie! - szólalt meg HyeMi berohanva a szobába.
- Igen? - kérdeztem vissza az ablaknál lévő ágyamon ülve.
- Ms. Choi szólt, hogy szóljak, hogy keres. Szóval Ms. Choi keres. - hadarta. Hét éves, de azért nagy a beszélőkéje.
- Megyek! - válaszoltam mosolyogva. Majd felpattantam állásba felvéve cipőm és kimentem a folyosóra, ahol már várt rám az árvaház igazgatója.
- Ah, SooRin! - mosolygott rám.
- Ms. Choi! - hajoltam enyhén meg. - Mit szeretett volna tőlem?
- Ez az úr Mr. Kim Lee Young. És szeretne elvinni magához, de még feltételesen. - magyarázta, én meg csak nagyokat pislogtam.
- Értem és mit kellene tennem? - mosolyogtam.
- Csak szedd össze a holmid és a papírokat addig alá írja Mr. Kim. - hadarta.
- Rendben. - sétáltam vissza a szobámba, majd elkezdtem összepakolni.
- Elmész? - szólalt meg aggódó hangon HyeMi.
- Igen, de megígérem még visszajövök. - simogattam meg a kislány vállát.
- Biztos? - könnyezett be HyeMi.
- Igen, de most nem sírj! Mert én is fogok. Azt meg nem akarjuk. Ugye? - mosolyogtam, de már én is kicsit bekönnyezve. - HyeMi, megígérem minden héten egy nap visszajövök meglátogatni téged.
- Ne felejts el! - ölelt át.
- Hidd el nem foglak! - szorítottam magamhoz. - De most mennem kell. Légyszíves vigyázz magadra! Ne keveredj bajba!
- Te se!
- Nem fogok. - integettem elhagyva a szobát.
- Mehetünk? - kérdezte Mr. Kim.
- SooRin! - rohant oda HyeMi. - Ez legyen a tied. - nyújtott át egy karkötőt. - Hogy vigyázzon rád.
- Köszönöm! - adtam puszit fejére, majd integetve távoztam.
El sem hiszem, hogy most elhagyom azt a helyet, ahol már lassan 4 éve laktam. Egy új helyre költözöm és csupán egy táskányi cuccal. Kíváncsi vagyok az új családra, de nem nagyon akarok mást a saját családomnál, de sajnos ez már nem opció..
Beszálltam a kocsi hátsó ülésére. Egyből egy női hang köszöntött az anyósülésről.
- Szia! Mrs. Kim Lee Young vagyok. A mostantól anyukád. - köszönt izgatottan, amitől kicsit frászt kaptam.
- Öhm..jó napot! - köszöntem egy erőltetett mosollyal.
- Jól fogod érezni magad, nyugodj meg! - vigyorgott kissé már ijesztően.
- Asszony! Te nyugodj le! Megijeszted szegényt.. - szólt rá Mr. Kim miközben beindította a motort.
- Oh, szívem! Csak ismerkedek. - csapta vállba férjét. - Szóval mi a neved?
- Sh..Shin Soo Rin.. - böktem ki.
- Oh, olyan szép, mint a neve. - vigyorgott még jobban összecsapva tenyereit.
- Köszönöm. - mosolyogtam.
- Mindjárt ott vagyunk, nyugi! - szólt hátra Mr. Kim.
- Köszönöm.. - motyogtam.
- Hány éves vagy? - kérdezősködött tovább Mrs. Kim.
- 16.
- Az a legszebb időszak. - nosztalgiázott. - Emlékszel, drágám?
- Oh, igen.. - mosolygott a volán mögött Mr. Kim.
- Akkor ismerkedtem meg Mr. Kimmel. - mosolygott. - Akkoriban azért nem úgy ment, mint mostanában.. Most csak a fiú...
- Itt vagyunk! - kanyarodott be egy ház előtti parkolóba.
- Hála az égnek! - fogtam meg a táskám és nyitottam az ajtót.
Szép és rendezett ház tárult elém. Kicsit puccos, de ezt már levettem a kocsiból is, hogy van pénzük.
- Erre! - mutatott a kapu felé Mr. Kim.
Belépve a kapun majd a bejárati ajtón egy nagyon nagy és elképesztő házbelsőt láttam meg. Mindennek meg volt a helye. Nappali, ebédlő, konyha és egy fürdőszoba. A többi felfedezetlen volt még.
- JongDae! - ordított Mrs. Kim az előszobából az emelet felé.
- Mi az? - jött a korláthoz, ahonnan le lehetett látni a földszintre.
- Gyere le! - szólt rá. - SooRin! Ő itt a fiam, JongDae. JongDae, ő itt SooRin. Mostantól itt fog lakni velünk.
- Hali. - erőltetett egy mosolyt. - Mehetek?
- Kísérd fel a szobájához! - nézett szigorúan fiára.
- Megtalálom egyedül is. Köszönöm. - mosolyogtam.
- Gyere! - húzott csuklómnál fogva JongDae.
Fellépcsőzve az emeletre és onnan tovább az első ajtót kinyitva szólalt meg újra.
- Ez itt a te szobád. Az enyém a szomszéd szoba, ahova ne tedd be a lábad!
- Oké. - forgattam a fejem a szobában.
- Üdv itt! - mosolygott egyet, majd egyedül hagyott a szobában.
Leültem az ágyra és csak nézelődtem. Kivettem táskámból a könyvem, az "Angyalok igenis léteznek"- et, amit már vagy százszor elolvastam, de nem akartam csak úgy eltenni. Az egyetlen emlékem a szüleimről. Mindig mikor kicsi voltam, arról mesélt anyukám vannak az angyalok és ők mindig vigyáznak rám. Mindig megnyugszom, ha erre gondolok..
- SooRin? - kopogott Mrs. Kim.
- Igen?
- Kész a vacsora, gyere le enni. - nyitott be mosolyogva.
- Máris! - nyugtáztam biccentve.
Nem voltam éhes, de azért nem vagyok bunkó és lementem.
- Oh, SooRin! Ülj le oda JongDae mellé. - szólt Mrs. Kim.
Elfoglalva helyem, a ház úrnője máris elénk tálalta a vacsorát. Kicsit puccos volt, amihez nem vagyok hozzászokva, ezért csak egy kis húst ettem rizs körettel.
- Köszönöm szépen, finom volt. - köszöntem meg a vacsorát.
- Oh, drága, alig ettél valamit.. - nézett aggódva Mrs. Kim.
- Ah, de elég volt. Köszönöm. Felmehetek? - kérdeztem végül kedvesen.
- Persze, nyugodtan. - bólogatott Mr. Kim.
- Megyek veled. - állt fel az asztaltól JongDae is.
A lépcsőn tetején ért útól. Kinyitottam a szobám ajtaját, ahova bejött utánam.
- Mit szeretnél? - fordultam felé.
- Semmit. - ült le az ágyamra.- Akkor meg?
- Zavarlak?
- Igen..
- Bocs. - maradt ülve továbbra is az ágyamon.
- Akkor maradj. - sóhajtottam.
- Mi ez? - forgatta kezében a könyvem.
- Egy könyv. - kaptam ki kezéből, majd kinyitottam az ablakot és beültem belső párkányomra.
- Azt tudom! - nevetett. - Miről szól?
- Egy lányról, akiről kiderül, hogy angyal. - mosolyogtam a könyvre nézve.
- Mi a baj? - kérdezte, majd mellém lépett és kifelé bámult az ablakon.
- Semmi..csak ez az egyetlen emlékem van a szüleimről. - sóhajtottam egyet.
- Mi történt? - kérdezte ekkor már leülve mellém.
- Amikor 12 voltam autóbalesetet szenvedtek. Akkor én a otthon voltam. És mivel más rokonomat nem találták meg, ezért árvaházba kerültem. Négy éve ott éltem és a legrosszabb nem is ez volt, hanem azt látni, hogy mennyi gyerek van, aki szintén szülők nélkül nő fel. Ez viszont nem az ő hibájuk.. - könnyeztem be. - Az az én szerencsém, hogy már voltam elég idős ahhoz, hogy felfogjam, mi is történt, de van egy kislány, akivel jóba vagyok, mintha a húgom lenne, de ő még csak hét éves, de már két éve ott él.
- Öt évesen elvesztette a szüleit?
- Igen..és ez a legszörnyűbb.. - vettem nagy levegőt.
- SooRin. Most már nem kell ezzel foglalkoznod, mert itt laksz nálunk. - emelte kicsit feljebb kezét, amikor benyitott Mrs. Kim.
- SooRin! Oh, megzavartam valamit? - vigyorgott.
- Csak beszélgettünk. - mosolyogtam. - Mi az?
- Holnaptól jársz suliba. Rendben lesz neked? - kérdezte.
- Öhm, igen. De öttől hétig dolgozom a kisboltban. - magyaráztam.
- Rendben, akkor azt is belekalkuláljuk a dolgokba. - mosolygott, aztán elhagyta a szobát.
Felálltam odasétálva az ágyamhoz és leültem táskám mellé. Kotorászva benne ruha után.
- JongDae. Te ismerős vagy nekem valahonnan.
- Honnan? - kerekedett ki a szeme.
- Nem tudom, de biztos láttalak már valahol.
- Holnap reggel. - köszönt el és kiment az ajtón becsukva maga után.
~~
- JongDae..valamiért ismerős ez a név..de honnan? - gondolkodtam hangosan a nyitott ablakomnál ülve. - Most már érdekel..
- SooRin? - kopogott Mrs. Kim.
- Szabad.
- A suliról szeretnék beszélni. - húzott oda egy széket.
- Nyugodtan.
- Ha bántanak, mert újonc vagy véd meg magad. Ha intőt kapsz azért, mert megvéded magad, elnézem. - mosolygott. - Probálj barátokat szerezni.
- Az nem olyan könnyű..
- Hiszel az angyalokban? - látta meg az asztalomon a könyvem.
- Igen, meg még néhány természetfeletti dologban is. Szerintem a Földön nem minden ember igazából ember.
- Értem. - mosolygott. - Az iskolában hidd el, veled lesz egy angyal, aki megvéd.
- Én is tudom. - mosolyogtam.
- Tudod, én mindig is akartam gyerekeket. Egy fiút és egy lányt. Előbb egy fiút, aki majd megvédi húgát, ha bántják. De sajnos most már nem tudnék szülni, ezért vagy te itt.
- Ezt megértem. Jobban is örülök, hogy itt lehetek.
- Remélem, jól fogod érezni magad. - simogatta meg kezem.
- Én is. - sóhajtottam.
- Akkor szép álmokat! Hagylak is. - köszönt el.
- Köszönök mindent.
- Nincs mit köszönnöd. Jó éjt! - csukta be maga mögött az ajtót.
- Jó éjt.. régen hallottam már ezt.. - gondolkodtam hangosan. - A négy év túl sok idő..mindenhez..
Már a nap lement, de én még mindig a nyitott ablaknál ültem.
- Olyan szépek a csillagok..milyen lehet vajon repülni? - sóhajtottam. - Már egy óra..aludni kéne.. - tompoltam el.
Már épp aludtam volna el mélyebben, amikor valaki benyitott, de nem mozdultam. Valaki rámterített egy plédet. De a sötétbe nem láttam, ki volt az. És miközben ezen törtem az eszem, egyszerűen csak elaludtam.
1.fejezet vége
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése