13.fejezet

Az első..és az utolsó?
~

Rápillantottam JongDaere, ő pedig rám. Nem éreztem mást, mint egy perce. Csak eszembe jutott újra mindaz, amin átmentünk. De a sírásokra jobban emlékszem..
- Nem. - néztem sóhajtva TaeYeonra.
Miközben éreztem JongDae tekintetét, ahogyan néz TaeYeon nem is tudom, amolyan félig csalódott, de félig elégedett arckifejezéssel állt.
- JongDae, én nem is várom meg a válaszod. - szólaltam ismét meg. - Sziasztok! Sokáig! - emeltem fel hüvelykujjam majd beszálltam a kocsiba.
- SooRin. - lépett az anyósülés felőli ablakhoz JongDae.
- Mit akarsz? - tekertem le az ablakot.
Nem szólt semmit, mikor meglátta HyunSeungot. Nekem meg kedvem sem volt magyarázkodni.
- Szia, JongDae! Légy boldog! - húztam fel az ablakot lehajtott fejjel. - Mehetünk HyunSeung.
Majd elhajtottunk onnan.

*JongDae szemszög*
Mikor megláttam azt a srácot, nem tudtam hova tenni.
- Szia, JongDae! Légy boldog! - szólalt meg SooRin majd felhúzta az ablakot.
Aztán elhajtottak. Néztem az autót, ahogyan eltűnik az utca végén, én meg csak összeroskadva álltam. Már a kihűlt helyét néztem a kocsinak. Odalépve mellém megszólalt TaeYeon.
- Kedveled, ugye? - tartott egy szünetet, majd nagy levegőt véve folytatta. - Rohanj! - hajtotta le a fejét.
Ránéztem barátnőmre, majd láttam rajta, hogy komolyan gondolja. Elkezdtem futni megpróbálva azt, hogy utolérjem a járműt. Többször megálltam levegő után kapkodva.

*TaeYeon szemszög*
Láttam, amint barátom magába roskadva állt és soha nem láttam úgy az addig. Nagy levegőt véve mellé léptem és tudtam a választ is arra, amit kérdezni akartam tőle.
- Kedveled, ugye? - hagytam időt, hogy válaszoljon, de ahogyan nézett maga elé elárult mindent. - Rohanj! - hajtottam le fejem és már csak azt láttam, ahogy JongDae elkezdett futni.

*SooRin szemszög*
Talán jobban megviselt ez a nap, mint hittem. HyunSeung leparkolt, majd rám nézett és semmit sem szólva kiszállt és neki támaszkodott a motorháztetőnek. Pár perccel később követtem és szintén nekidőlve a kocsi elejének néztem előre.
- Minek jöttünk ide? - kérdeztem.
- Shhh.. - csittegett le. - Csak szívd magadba a friss levegőt.
Nagy levegőket véve egyre jobban nyugodtam le és jobban is éreztem magam.
Az eget nézve, ami már rég sötét volt és csillagos szólaltam meg.
- A csillagok olyanok, mint az emberek. Nincs két egyforma, de könnyen megtudod, milyen is. Én el akarok jutni oda. - mutattam fel. - Fel az égre és csak nyugodtan szállni. Irigyelem, azokat az embereket, akiknek nincs semmi problémájuk. A gazdagokat, akik azt hiszik övék a világ, mert van egy kis pénzünk. Drága ruhában, olcsó ember.. - sóhajtottam. - Az új évet, úgy akarom kezdeni, hogy mindent elfelejtek. A fájdalmakat és azokat az embereket, akik okozták. Csak a jó emlékeket őrzöm meg. De nem lehet memóriát törölni, ezért csupán annyit tudok tenni, hogy új lappal kezdek. - mosolyodtam el.
Hirtelen elkezdtek tűzijátékozni és ordibálni messziről, hogy "Boldog újévet!". Néztem az égen szétdurranó tűzijátékokat, amikor HyunSeung közelebb hajolva megcsókolt és egy "Boldog újévet." mondattal eltávolodott. Csakis mosolyogni tudtam, mivel végre úgy éreztem, hogy minden rendben van, de valamiért az élet még nem végzett velem akkor.

*JongDae szemszög*

Követve a kocsinyomokat elértem végre a járművet. Mikor megláttam a tűzijáték alatt SooRint, amint megcsókolja az a srác összeszorult a gyomrom. A fáradságtól lihegve néztem távolról a mosolygó SooRint.
- Kérlek, csak legyél boldog! - mondtam majd elindultam.
Félúton jártam mikor is elkezdett esni az eső. Bőrig ázva haladtam tovább.

*SooRin szemszög*
Hátrafordultam, mert azt hittem, hogy néz valaki. Senkit nem láttam így csak megszólaltam.
- Elmehetek gondolkodni egy kicsit? - kérdeztem.
- Hát, jó! Menj. - biccentett HyunSeung. - De majd utánad megyek.
Sétálás közben gondolkodtam majd hirtelen megláttam JongDaet magába roskadva. Sietősebbre vettem a lépteimet, mikor elkezdett esni az eső.
Odaérve mögé hozzáértem volna vállához, de megtorpantam. A kezem előre kinyújtva hagytam és reménykedtem, hogy megfordul.
Majd hirtelen térdre rogyott és üvöltött egyet és azt hiszem, el is sírta magát. Az agyamra vagy a szívemre hallgassak?
Eléléptem és letérdeltem én is. Felkapta fejét és semmit sem szólva nézett rám. Közben szakadt az eső. Átöleltem majd megszólaltam.
- Sajnálom...
- SooRin, azt szeretném, hogy boldog legyél.. - szorított meg.

*HyunSeung szemszög*
Kocsival SooRin után mentem, de az út közepén megláttam, amint térgyre rogyva megöleli JongDaet.
- Főnök! - emeltem a telefonom a fülemhez. - Kérhetek egyet öntől?

*SooRin szemszög*
Nagyokat pislogva távolodtam el JongDaetől. Felfelé emelve fejem néztem ahogy az esőcseppek lehullanak az égből.
- Mennem kell, JongDae! - álltam fel majd indultam el.
- HyeMinek megígérted, hogy eljössz még. Igazat mondtál? - szólt még utánam.
Megálltam lépteim közben, mikor meghallottam a mondatot. Megfordultam és meg sem szólalva, mosolyogva bólintottam. Majd azzal a lendülettel tovább is mentem és mikor megláttam az ismerős fekete kocsit a sötétben, arra vettem az irányt. Beszálltam.
- Megyünk? - kérdeztem.
- Aha. - indította be a motort.
Negatív energiája a levegőnek nagyon durván érezhető volt. De nem szóltam semmit.
~
Leparkolt a ház elé majd kiszállva becsapta az ajtót és ekkor még mindig esett.
- HyunSeung! - szóltam utána, amikor én is becsuktam a kocsiajtót. - Várj már! - rohantam utána. - HyunSeung! - fogtam meg kezét.
- SooRin! Mondd el, kedveled őt? - nézett rám.
- HyunSeung, csak elköszöntem tőle. Féltékeny vagy rá?
- Nem. Miért lennék? - vonta meg vállát.
- Miért állunk az esőben? - mosolyogtam.
- Mert másképpen felmentél volna a szobádba és rossz hangulatod lenne. - fogta meg jobb kézfejem. - Nem tudom, mit csináltál velem.
- Mire gondolsz? - kérdeztem, közben meg összekulcsolta ujjait az enyémekkel.
- Mindegy. - mosolyogott.
Majd amelyik kezemet fogta, felemelte és megforgatott tengelyem körül, aztán átölelt. Rám mosolygott, majd akaratom ellenére én is visszamosolyogtam.
- Ne már! - nevettem el magam majd mellkasába fúrva fejem próbáltam kerülni pillantását. - Ne nézz így rám!
- Hogyan? - kereste pillantásom direkt.
Vizes haja a szemébe lógott és tincsei között nézett rám. Szerintem el is pirultam.
- Félek, hogy a mosolyod könnyé válik. - sóhajtott.
Nem mondtam semmit, csupán átöleltem válaszul.

*Két hónappal később*

Március elseje és kedd. Két hónap eltelt szilveszter óta és azóta mindennap gyakorolnom kell lőni és el is kell mennem a dilidokihoz.
De valahogy kezdem úgy érezni, valami más lesz.
Februárban viszont elmentem az első "bevetésre", vagyis éles helyzetben kellett lőnőm.

~1 héttel korábban~

- Igen, ma el kell menned a feladatot elvégezni. - magyarázta Cho.
- Meg kell ölnöm valakit? - sóhajtottam.
- Valószínű. Most menj a csapat már kint vár. - zavart el.
Kimentem az ajtón, majd beültem a furgon hátuljába, ahol HyunSeung várt. Csak csendben ültem és ment el lassan a józan eszem is.
- Tessék. - nyújtott át egy pisztolyt.
Szónélkül elvettem tőle, de aztán mégis megszólaltam.
- HyunSeung, ki az akit meg kell..érted?
- Egy konkurencia. Röviden.
- Még mindig nem bíztok bennem?
- Többet nem kell tudnod.
Leparkolt a jármű és még mielőtt kiszálltunk volna HyunSeung átadott egy fülre akasztható maszkot, ami eltakarta a szám és orrom. Így a hajam mögül csak szemeim látszodtak ki.
Berontva az épületbe HyunSeunggal és még három másik férfival. Az a kevés ember is, akik bent voltak lefeküdtek a földre. Két férfi ott maradt, majd mi meg tovább mentünk az emeletre. A fegyvert felemelve haladtunk, majd az a másik férfi az első szinten maradt. HyunSeung pedig egy ,,Ez a te dolgod" mondattal a másodikon figyelt.
A lépcsőn felfelé haladva egy szál emberrel se találkoztam. Mikor az elé az irodaajtó elé értem, ami kellett, bementem és az éppen székében ülő lehajtott fejű férfire szegeztem a fegyvert.
- Mit akar? - kérdezte remegve és fejét lassan felemelve.
Amikor teljesen felemelte fejét kicsit megremegett kezem tartása.
- Sajnálom! - mondtam és mintha lassított felvétel lett volna láttam, amint pont eltalálom szíve tájékát.
Majd bekönnyezve és szinte dühösen lerohantam a földszintre, közbe pedig csatlakozott hozzám HyunSeung és a másik férfi. A földszinten a két férfi egyike észrevett minket és ekkor a levegőbe lőtt egyet, az emberek megijesztésére. Csatlakozva hozzánk bepattantak a furgonba és elhajtottunk. Elsírva magam vettem le a maszkot.
- Ki volt az, HyunSeung? - motyogtam magamba.
- Én se tudom a nevét. Chot kérdezd meg.
- Nem kell. - hajtottam le fejem.
- Miért?
- Mert ismertem.
Meghökkenve nézett rám, majd a maradék utat csendben ültem végig.
Amint a kocsi leparkolt szinte kitéptem a bejárati ajtót és rohantam fel Cho irodájába.
- Miért nem mondta el egyikünknek sem a nevét?! - rontottam be.
- Máris itt vagytok? - lepődött meg.
- Válaszoljon!
- Hó, hó, hó! Nyugi! Te ismerted, ugye? - dőlt hátra székében.
Nagy levegőt véve elővettem a piszolyom, majd felé iranyítva szólaltam meg.
- Miért nem mondta el?! - buggyant ki könnyem miközben ordítottam.
- Megtetted volna? - könyökölt asztalára.
- SooRin! Tedd azt le! - lépett be HyunSeung.
- SooRin, miért nem mondod el, hogy kit öltél meg? - dőlt hátra ismét székében Cho.
- Bocsánat! - viharzottam ki a szobából, be az enyémbe.

~1 héttel később~

Már a hírekben is írtak a gazdag üzletemberről, akit saját irodájában lőttek meg és most épphogy, de kómában van.
Az ágyam szélén ülve a fejemet térdeimre tett kezeimmel támasztottam. Gondolkoztam, hogy elmenjek-e a kórházba vagy sem, de végül nekiindultam. HyunSeung elvitt és ott hagyott pár órára.
Bementem, a recepciónál megkérdeztem, merre találom és a lépcsőn felmentem a megfelelő szintre. Megtalálva az ajtót, elfogott a dejavu. Ahogy az ajtó előtt álltam, csak éppen amikor benyitottam, nem ugyanaz volt odabent.
Egy fiút láttam, aki apja mellett ült, aki kómába esett miattam.
- SooRin? - emelte fel fejét, amint megálltam az ajtóban.
- Igen..JongDae, én vagyok. - erőltettem mosolyt.
- Honnan tudtad meg ezt az egészet? - állt fel a helyéről.
- A hírekben volt és felismertem. - vontam meg vállam.
- Bár ne itt kellett volna újra találkoznunk! - lépett elém.
- Hogy bírod?
- Én tűrhetően, de anyám nem jól. Lelki roncs.
- Miért nem vagy vele?
- Ki lenne itt?
- Én maradok, addig menj haza és nézd meg anyukád. Komolyan!
- Rendben. De siettek vissza. Ígérem! - rohant ki az ajtón.
Én meg leültem oda, ahol JongDae ült előttem.
- Jó napot, Mr. Kim! - köszöntem. - Nem tudom, hogy hallja-e, de nagyon sajnálom..az egész az én hibám és a saját életem próbáltam menteni. Engem öltek volna meg. - sóhajtottam. - Amiken keresztül mentem, megváltoztattak..sajnálom.. annyira nagyon sajnálom! - sírtam el magam. - Kérem, csak bocsásson meg nekem. El tudom magyarázni, hogy mi történt csak ne hagyja itt JongDaet és HyeMit. - fogtam meg alkarját. - Olyan nekem, mint egy második apa. Csak én vagyok egy nagyon rossz útra tévedt gyerek..
- SooRin... - szólalt meg hirtelen Mr. Kim.
- Mr. Kim!
- SooRin...én megbocsájtok neked.. - nézett rám.
- Nővér!! - ordítottam.
- SooRin, el kell mondanod, hogy mi történt veled..
Beérkezett a szobába egy csapat nővér és csodálkoztak, hogy hogyan lehetséges az, hogy felébredjen a kómából.
~
Az ajtó előtt vártam, mikor JongDae visszajött.
- Mi történt?
- Felébredt. - mondtam röviden, amikor JongDae arca egyből megváltozott és berohant a szobába.
- SooRin? - lépett mellém egy ismerős arc.
- SeHun! - lepődtem meg.
- Hova tűntél? Suliba se jársz.
- Bonyolult. De visszapörgetném az időt. Máshogy döntenék.
- Mi történt veled? - látta meg alkaromon lévő heget.
- Hosszú és bonyolult történet.
- Tudod, most ha rám hallgatsz, akkor nem hazudsz senkinek. Nem tudom, mi történt, de ha ilyen állapotban van JongDae, légy vele őszinte.
- Köszönöm, SeHun. - mosolyogtam rá majd beléptem a helyiségbe, ahol a nővérek pont befejezték a dolgokat.
- SooRin. - sóhajtott Mr. Kim.
- El kell mondanom valamit, amit nem lehetne. - magyaráztam.
- Mire célzol? - kerekedett ki JongDae szeme.
- Nem tudtátok, hogy hova tűntem.
- SooRin! Nem kell elmondanod. - szólalt meg Mr. Kim. - Ráér. Most legalább..élek és ah..ébren. De már tudom, meg kell újítanom a végrendeletem. - nevette el magát fájdalmasan.
- Ne mondj ilyet, apa!
- JongDae, kérj egy kis vizet a nővértől. - szólt fiához.
- Rendben.
- SooRin. - szólalt meg amint kilépett fia. - Tudom, hogy mi történt. De egyet kérhetek?
- Igen, persze, mit?
- Maradj JongDae mellett.
- Ott van neki TaeYeon.
- Látom a különbséget a között ahogyan rád néz, meg ahogyan rá..

*JongDae szemszög*
- Hova mész? - kérdezte SeHun, amint kiléptem az ajtón.
- Vízért.
- Hagyd, mindjárt hozok. - legyintett majd elindult.
- Kössz. - fordultam vissza, de megálltam az ajtóban.
Meghallottam, ahogy SooRin és az apám beszélgetnek.
- De egyet kérhetek? - szólalt meg apám.
- Igen, persze, mit?
- Maradj JongDae mellett.
- Ott van neki TaeYeon.
- Látom a különbséget a között ahogyan rád néz, meg ahogyan rá..nem vagyok vak és hülye sem. Azt is látom, ahogy te nézel rá.
- Mr. Kim, nekem karácsony másnapján más lett az életem.
Más? Mire gondol?

*SooRin szemszög*
- És szerinted nem lehet visszaállítani? - kérdezte Mr. Kim.
- Majdnem miattam...
- Tudom. Én tudom, hogy nem vagy rossz csak rossz útra tereltek. A véred lehet rossz, de a szíved még lehet jó attól.
- Szerintem senki sem tud már visszahozni a síromból, amit magamnak ástam..
- Itt a víz. - lépett be JongDae.
- Köszönöm! - vette át fiától az italt.
Rám nézett JongDae és muszáj volt megszólalnom.
- Nekem mennem kell. Gyógyuljon meg és sajnálom. - léptem ki az ajtón.

*JongDae szemszög*
- Menj már utána! - szólt rám apám.
- Van neki más, aki beszél vele.
- Higyj nekem, nincs. Eredj!
- Hát jó!

*SooRin szemszög*
- Oh, szia, SeHun! - vettem észre a folyosón álló fiút.
- Máris mész?
- Igen, sietek, bocsi!
- Oké, szia!
Lefelé lépcsőztem amikor utánam szólt egy hang: SooRin!
Megállás nélkül haladtam el az emberek mellett a lépcsőn lefelé. Hirtelen megfogta a kezem valaki, amibe azonnal belehasított a fájdalom hegeim miatt.
- Kérlek, várj! - hallottam meg JongDae hangját.
- Mennem kell, JongDae! - léptem lejjebb három lépcsőfokot.
- Szakítottunk TaeYeonnal.. - mondta, mire valahogy egy szál ember sem volt a lépcsőkön.
Megfordulva visszanéztem rá.
- Ezt miért kellett elmondanod?
- Gondoltam, tudnod kell.
- Szerintem neked is tudnod kéne valamit... - sóhajtottam.
- Mire célzol?
- Kérdezhetek valamit? - bólintott egyet. - Kedvelnéd azt, aki megpróbálta megölni az apád?
- Miért kedvelném?
- Na, látod. Én tudom, ki volt az.. - vettem egy mély levegőt. - De nem mondhatom el, mivel akkor más lenne minden és talán rosszabb lenne..
- SooRin, miről beszélsz? - nézett értetlenül.
- Akkor kezdődött, amikor elrohantam a házatokból... - kezdtem el mesélni és mindent elmondtam neki. - Ezért vagyok itt. - fejeztem be és hajtottam le fejem. - Sajnálom!..
Mire felemeltem a fejem JongDae sehol sem volt. Ezért visszafogva a sírást és megharapva szám távoztam az épületből. Kint HyunSeung kocsijának támaszkodva várt már rám.
Szótlanul csak beültem az anyósülésre és csendben néztem ki az ablakon.

*JongDae szemszög*
Ez most komoly? Hogy tudtam elengedni? Mi?
Ezernyi kérdés kavargott a fejembe és el kellett tűnöm előle. Visszamentem apámhoz, de a szoba ablakából pont láttam, ahogy SooRin beszáll a fekete autóba. Összeszorult a szívem.
- Jól vagy, fiam? - kérdezte apám.
- Elmondott mindent SooRin. - néztem rá.
- És most, hogyan tovább? Hagytad elmenni. Valószínű, hogy nem látod többet. - háborodott fel.
- Uram, vége a látógatási időnek. - lépett be egy nővér.
- Máris. - szólaltam meg. - Apa, légyszíves, ne stresszelj és pihenj! Holnap jövök.
- JongDae, én megbocsátotam neki. - mondta majd kizavartak a helyiségből.
Hazafelé kullogtam SeHunnal. Zsebre tettem kezem és úgy haladtam előre gyökkettővel.
- Mi bajod, hallod? - szólalt meg.
- Hát csak...
- Meg se kellett volna kérdeznem..- szakított félbe. - SooRin, ugye? - tartott egy kis szünetet, amíg bólintottam. - Nekem elmondhatod, mi a baj. - veregette meg vállam.
- Nem volt sohasem az enyém, de vissza akarom kapni SooRint..

*SooRin szemszög*
- Mi volt bent? - törte meg a csendet HyunSeung.
- Semmi. - válaszoltam röviden.
- Valami ba...
- Nem akarok többet találkozni vele.. - szakítottam félbe mondatát.
- JongDaevel? - szónélkül, mivel úgyis tudta a választ..

13.fejezet vége