14.fejezet

Menthetetlen..
~

Már nem tudom, hol a helyem...
- Tegyél ki, kérlek! - szólaltam meg.
- Nem. - jelentette ki HyunSeung.
- Visszasétálok egyedül. Kérlek, csak gondolkodnom kell kicsit..
- Ha valami történik veled, nem az én bajom lesz..
- Tudom, de tudok vigyázni magamra.. - szálltam ki.
Elhajtott, majd sétáltam utána. Figyeltem közbe a mellettem elhaladó kocsikat.
Mi lenne, ha elütne egy? Kinek hiányoznék?
A járdáról leléptem az útra és láttam a közeledő piros autót. A szemem előtt lepergett az életem. Az utolsó pillanatban visszarántott egy kéz a járdára és épp hogy nem súrolt a jármű.
Felpillantottam a kéz tulajdonosára és mintha ledermedt volna minden körülöttünk.
- Elment az eszed? - szólalt meg JongDae.
- Én...hát..- dadogtam az adrenalintól, ami ereimbe tódult.
De talán a szívem nem csak amiatt vert hevesebben.
Egymás szemébe néztünk úgy, hogy közbe JongDae fogta kezem.
- Nem. - ráztam meg fejem, hogy elhessegessem a rózsaszín felhőket. - JongDae, én eldöntöttem, mit akarok. - engedtem el kezét.
- Olyan lenni, mint Yixing? - vágta rá.
- Miért mondod ezt?
- Nem is tudod, mit csinált, ugye? Igaz, honnan is?
- Mi?
- Sokat ivott és hát fegyverhez jutott, majd berontott egy kisboltba, amit ki akart rabolni. Nem tudom, mire kellett volna neki a pénz. Most javítóba van, mivel még csak kiskorú. - magyarázta.
- Miért nem mondták ezt el? - tűnődtem.
- Kik?
- Senki, mennem kell.
- Éppen most mentettelek meg és le is lépnél? - akadt ki.
- Sajnálom, de köszönöm. - öleltem meg majd elrohantam.
Elrohantam egy fémlépcsőig, ami tovább vezetett egy hídra, majd tetejére felmenve néztem körbe.

Menekülnöm kéne valami elől? Talán igen..magam elől. Mindent köszönök mindenkinek, amit tettek értem, tényleg, de én már úgy érzem menthetetlen vagyok..
- SooRin! - szólt a lépcső aljáról JongDae.
- JongDae, hagyj békén! Nem menthetsz már meg..
- Mégis megtettem..
- Nem kellett volna..már magam elől menekülök..- ordítottam le neki.
- SooRin! Vissza akarlak kapni! - szólalt meg egyet feljebb lépve a fokokon.
- Túl sokat sírtam miattad, JongDae. - léptem egyet hátra már a hídra. - Sajnálok mindent, JongDae! - futottam el.
Úgy futottam, hogy hátra se néztem, közben könnyeimet csak a menetszél fújta le arcomról. Elfutottam "hazáig", majd felrohantam Cho irodájába.
- Elmondaná, hogy miért engem választott? - rontottam be a helyiségbe.
- SooRin! - lepődött meg.
- Elmondaná, hogy miért engem választott? - kérdeztem kicsit higgadtabb hangon.
- Kisasszony, ha tényleg kíváncsi akkor elmondom. - sóhajtott. - Eddig sokan voltak, akik a te helyeden voltak. Előtted mind csak fiúk voltak kivéve egy lányt, de ő túl gyenge volt. Te viszont erős vagy. Megbízhatunk benned úgy gondolom. Senki előtted nem lőtt és célzott olyan jól, mint te.
- Mind árva volt? - szakítottam félbe.
- Nem, voltak szüleik és ezért is volt rossz döntés. A szülők keresik a gyereket égen-földön. Neked van honvágyad?
- Azt se tudom, hol az otthonom.
- Jól célzol, de mégis elvétetted a bevetésen. Miért? Honnan ismered?
- Ő volt egy ideig a mostohaapám.
- Áh! - állt fel székéből és nézett ki az ablakán. - Fontos neked annyira, hogy a saját életedet kockáztatod?
- Azért tettem, mert vannak gyerekei, akik apa nélkül maradtak volna. Tudom, milyen érzés szülők nélkül felnőni.
- Látod, neked csak ez a bajod. Túlságosan kegyelmes vagy.
- Csupán átgondolom, mi a következménye, mielőtt megtenném.
- És akkor miért nem gondoltál arra, hogy mi lesz akkor ha részegen császkálsz?
- Az egyszeri alkalom volt.
- Mégis itt vagy. - húzta ki magát.
- Cho, suliba akarok járni! - csúszott ki a számból, de nem is gondolkoztam ezen.
- Mi? - fordult meg és kezdett el felém sétálni.
- Suliba szeretnék járni. Még csak tizenhat vagyok és szeretném befejezni a sulit.
- Még átgondolom, de előre elmondom ha még úgy is döntök, hogy járhatsz. Kemény szabályok lesznek! Nem császkálhatsz el, engedély nélkül sehova, nincsenek barátok.
- Még csak tizenhat vagyok! - akadtam ki.
Felhúzta szótlanul szemöldökét én meg csak egy "Rendben!" mondattal kimentem a szobából.

*Másnap*
Hoztam a formám a pár órányi alvásommal. Mindig is túl sok gondolat volt a fejembe, de most már hangokat is hallok, amitől nem tudok aludni se, meg létezni se. Azok a mondatok kavarognak a fejembe, amiket mostanában hallottam, de az álmaim sem hagynak nyugodtan pihenni.. Anyuról álmodok és szerintem segíteni akar az álmaimban. Úgy érzem, hogy van valahol rokonom a világban..de Szöulból nem szabadulok. Menthetetlen vagyok.. Valaki mentsen ki innen.. vagy csak pofozzon fel.
Ezúttal is elmentem LeeHyukhoz az órás beszélgetésre.
- Tudja, mi zavar a legjobban? És hogy miért rossz itt lenni?
- Miért, SooRin? - kérdezte érdeklődve, mintha tényleg érdekelte volna.
- Én vagyok itt az egyetlen lány.
- Értem.
- Ez hiányzik a legjobban, hogy nincs egy barátnőm vagy egy anyukám, akivel megbeszéljem a fiús dolgokat. Már bocsánat, de magával nem tudok mindenről beszélni.
- Ah, semmi, tudom, hogy egy lány előbb inkább egy szintén lánynak vagy nőnek mondja el előbb a problémáit. De tehetek érted valamit, szerintem. Bár előbb meg kell kérdeznem Chot. De értesítelek majd, ha sikerült valami.
- Mire céloz?
- Legyen meglepetés, SooRin. - biccentett.
- Rendben.. - forgattam szemeim.
- Van még valami, amiről szeretnél beszélni?
- Ön szerint az probléma lehet, ha megkérdeztem Chot, hogy had járjak suliba?
- Nem, dehogy. Én még támogatom is. Kellenek egy tizenévesnek barátok.
- Ön tud róla, hogy HyunSeungnak lennének barátai? Vagy egyáltalán mikor került ide és hogy?
- Ezt nem mondhatom el.
- Kérem, csak annyit, hogy mikor került ide?..
- Hát jó, HyunSeung öt éves kora óta itt van..
- Miért?
- Kérdezd meg őt, én nem mondhatok többet. Sajnálom..
- Hát, köszönöm azért. Viszlát! - léptem ki az ajtón erőltetett mosollyal.
~
A hangulatom lassan eléri a depressziót. Nem leszek depressziós, megígérem, de azért lehetne már kevesebb probléma és lehetne könnyebb a dolgok menete..
Két hónapot kimaradtam a suliból, amit nem is lehetne visszahozni. Hiányoznak a barátaim.
Ki hiányzik a legjobban? Honnan tudnám, mit is akarok egyáltalán?
Menthetetlen vagyok..
- Ne félj, SooRin..én segítek majd neked.. - szólalt meg egy hang, de senki se volt a közelemben.
- Ez most a fejemből szólt? - forgattam a fejem. - Ez már gáz.. - vágtam hátra magam az ágyon. - Jajj már! - toporzékoltam lábammal.
~
Sétáltam bakancsomban csoszogva a part melletti járdán. Hirtelen megszólalt egy hang és a nevemen szólít. Ismerős hangja kíváncsivá tett. Felemeltem fejem és szüleimet láttam meg pár méterre előttem. Odarohanva hozzájuk átölelve őket bekönnyezett szemem.
- Hogyan? - kérdeztem.
- Lányom, szeretünk, tudod, de túlságosan eltévedtél. - mondta apám.
- Honnan tévedtem el?
- Nem ott vagy, ahol kéne lenned. - szólalt meg anyám.
- Mert ti nem vagytok velem.. - hajtottam le fejem.
- Az emlékeidben ott vagyunk neked. - mondták egyszerre.
Majd csak azt vettem észre, hogy eltűnnek előlem és egyedül álldogálok. Magamba roskadva, arcomat két kezemmel takarva álltam, amikor elkezdett esni és vizes hajam hátra söpörve még mindig lábamat néztem. Sóhajtottam majd egyszer csak megölelt valaki hátulról, de mielőtt még meg tudtam volna nézni ki volt az elillant a két kéz, ami átölelt. Sétáltam tovább céltalanul és nézelődtem. Egyszerre csak az üresen kongó utak megteltek a tömeggel. Körbenéztem és néha megláttam ismerős alakokat, de mire odaértem volna hozzájuk eltűntek. Nagy levegőt vettem, amire ismét egy lélek sem volt a környéken. Csoszogtam tovább az aszfaltos úton és mikor olyan helyekre értem felvillantak emlékfoszlányok. Mind arra késztetett, hogy sírjak, de mindig egy belső hang azt üzente: ,,Maradj erős"
Elhaladtam egy ház előtt, ami régről még ismerős volt. Egy mellkasomig érő kapu választott el a kerttől. De emlékeimben mindig nyitva volt. Hirtelen egy pislogás után már bent voltam a régi gyerekszobámban, ahol kicsiként mindig babáztam vagy csak szaladgáltam ha éppen túl sok energiám volt. Elmosolyodva néztem a régi dolgaimat.
A fotót, ami egy télen készült rólam kicsiként korcsolyában.
Mégegyszer lehunytam szemem és abba az irodába csöppentem, ahol életemben először meg akartam ölni egy embert, de külsősként szemléltem az eseményeket. Akkor abban a pillanatban minden egyes fájdalmas élmény, emlék előjött és mintha ezer kés döfnének belém összerogytam. Majd mint aki a sok vérveszteségtől elájul lehunytam szemem.
Hirtelen kinyitottam, de már az ágyban fekve és rájöttem ez csak egy álom volt.
Ránéztem a faliórára, amit időközben kaptam és még csak hajnali ötöt mutatott. Mordult egyet gyomrom, ezért lementem a konyhába kajáért. Megfogtam egy almát, senki sem volt ébren még ezért kimentem a teraszra, ami a nappaliból nyílt. És a kapura lehetett látni róla.
Nekitámaszkodtam a korlátnak és friss reggeli fuvallat kapott bele hajamba. Nagyot szívva a friss levegőből haraptam bele almámba. Néztem, ahogyan feljön a nap és szerintem az volt az a pillanat, amikor nem volt semmi rossz. Egy pillanat múlva egy lány macska sétált mellém.
- Hát hello! - simogattam meg. - Honnan kerültél ide, Destiny? - néztem meg a bilétáját. - Destiny. Szép cica vagy. - simogattam mosolyogva a vöröses csíkokat a hátán. - Neked vannak problémáid? Szerelmes vagy? Talán nem. - nevettem el magam. - Nem is érdemes. - simogattam tovább gugolva, amit élvezettel tűrt.

*HyunSeung szemszög*
Felriadtam valamire és mikor kinyitottam szobaajtóm láttam, amint SooRin lefelé megy. Követve őt éppen kiment egy almával a teraszra, én meg megálltam az ajtóban, hogy ne vegyen észre.
- Hát hello! - sétált lábához egy macska, akihez legugolt. - Honnan kerültél ide, Destiny? Destiny. Szép cica vagy. Neked vannak problémáid? Szerelmes vagy? Talán nem. - nevetett. - Nem is érdemes.

*SooRin szemszög*
- Nem kéne nekem más csak...a szüleim. Más lennék, ha velem lennének. Valószínűleg. Nem is találkoztam volna újra vele.. - sóhajtottam.
- Jó reggelt! - szólalt meg mögülem HyunSeung.
- Ah, szia.. - egyenesedtem fel.
- Mit keresel itt? Nem alszol?
- És te? - nevettem.
- Jogos. - mosolygott.
- Minden olyan nehéz..könnyítenni csak lehet a dolgokon. Szerintem jobb lenne, ha még az árvaházban volnék. - kezdtem el csak úgy mondani, ami épp az eszembe volt. - Mindenkinek, aki a közelembe volt fájdalmat okoztam csak mióta kijöttem onnan. Bármit is teszek, az valakinek fájni fog..ha pedig mindenki másnak akarok jót, az nekem nem jó..
- SooRin, elengedlek.. - szólalt meg.
- Mi?
- Ha egyszer vissza akarsz menni akkor nem állok az utadba. De SooRin, én itt vagyok bármi is kell. - sóhajtott.
Értetlen kerek szemekkel néztem rá és más nem tudtam csak megölelni.
- Köszönöm és sajnálom.. tudom valamiért, hogy a...
- Tudom, hogy őt szereted, SooRin. - mosolygott keserűen.
- Nem, vagyis még én sem tudom, mit is érzek valójában. Túl sok fájdalmat okozott már.
Lehajtottam fejem amikor a semmiből a teraszra lépett Cho. Csupán állt és nézett engem. Gondolom a fejében gondolatok kavarogtak.
- SooRin! Döntést hoztam. - emelte fel állát.
Forgattam fejem, hogy végre kinyögje a választ.
- Főnök. - szólalt meg majd szerintem telepatikusan beszéltek valamit, mert egy szó nem hagyta el szájukat. Csak szemük mozgott és pillantgattak rám.
- Hát, SooRin..

14.fejezet vége