~
Alig bírtam elaludni, mert tudtam holnap már tényleg egyedül maradok. Végül talán az idegességtől elaludtam.
*Másnap*
Bármennyiszer képzeltem el a lehetséges kimeneteleket, semmi jó nem jutott eszembe. Ők elmennek én meg itt maradok. Azt viszont nem tudom, hogy hol fogok aludni. Visszamegyek Cho házába..
Szeretném elhinni, hogy ez csak egy álom és semmi más. De nem így megy..
- Itt is vagyunk. - szólalt meg Mr. Kim kiszállva a taxiból.
- Milyen lesz Amerika? - kérdezte HyeMi.
- Egy új kezdet lesz, kicsim. - válaszolt Mrs. Kim. - Jaj, SooRin! Annyira fogsz hiányozni. Remélem, hogy megleszel. - ölelt át Mrs. Kim.
- Csak vigyázzon HyeMire kérem. - mosolyogtam.
- Megígérem, SooRin. Olyan voltál nekem, mint a lányom. Remélem a szüleid, ahogy fentről lenéznek rád büszkék rád. Én az lennék.
- Unnie! Szia! - jött oda HyeMi. - Megígérted, hogy tíz évvel később találkozunk, emlékszel?
- Igen, emlékszem. Megígértem, megtartom. - nevettem.
- Szia, unnie! - integetett.
- Szia, SooRin. - köszönt el Mr. Kim. - Legyél jó!
- Viszont látjuk még egymást. - ment el Mrs. Kim is.
Ott álltam JongDaevel a repülőtér előtt. Sóhajtottam és felnéztem JongDaere.
- Megígérnéd nekem, hogy egyszer még visszajössz? - kérdeztem.
- El se akarok menni.
- El kell menned és én elengedlek.
- Visszajövök még. - mosolygott rám kicsit bekönnyezve majd elindult befelé.
Viszont a bejáratnál megállt, visszafordult és visszafutva hozzám, arcom megfogva megcsókolt.
- Ne sírj, kérlek, amíg nem vagyok itt. - fogta meg továbbra is két kezével arcom és szemembe nézett közben.
- Nem fogok. De annyi mindent ígértem már.
- Maradj ilyen kérlek. - nyomott puszit homlokomra majd integetve és közben mosolyogva elindult a gépre.
Próbáltam visszafogni a könnyeimet, de egyszerűen nem ment és bekönnyezett szemmel elkezdtem sétálni a Kim ház felé.
Összeszedtem a cuccaimat a táskámba. Cuccaim között megtaláltam a könyveket, amiket JongDae adott. Belelapozva még mindig az első üres oldalon ez díszelgett:
,,SooRin, most már a hiányzó oldal nélkül befejezett a történet. Boldog karácsonyt!
JongDae"
Istenem, JongDae...
*JongDae szemszög*
Már a repülőn ültünk. Én az ablak mellett, mellettem apu, mögöttünk pedig a lányok.
- Fiam, jobb lesz így. - szorította meg a karom biztatóan.
- Biztos? Ott voltak a barátaim, a suli és... - hagytam félbe a mondatot. - Tudom, mit csinált, de...
- Néha tovább kell lépni.
- El akartál választani tőle? - akadtam ki.
- Nem..JongDae csak..
- Szóval igen.
- Az bátyámmal élt együtt eddig és félek, hogy mit tett vele.
- Ő még mindig SooRin csupán kicsit más külsővel, de ugyanaz belül, apa. - fogtam vissza magam, hogy ne ordítsak.
- Kérlek, fiam..
- Hagyjuk, most már bármit teszünk ugyanaz már nem lesz. Próbálsz elválasztani valakitől, akit nem utálsz csak félsz. Félsz attól, mit tett vele a te testvéred. Elmondom, semmit csupán erősebb lett lelkileg talán. Mindegy, mit beszélek úgyse hallgatsz rám. - tettem fel a fejhallgatóm és kapcsoltam be zenét.
Minden zenéről te jutsz eszembe..
*SooRin szemszög*
A cuccaimmal elindultam Cho háza felé, majd odaérve összegyűjtöttem azokat is. Két táskányi ruha és pár könyv, ami nem az iskolai szekrényemben volt.
Kiléptem a házból majd a két táskával elindultam.
A kérdést feltettem magamnak:
,,Most hova?"
Elővettem telefonom, hogy felhívjam HyoYeont.
- Szia, szia.. - szólaltam meg.
~ SooRin, valami baj van? Már elment JongDae, ugye?
- Aha.
~ Gyere át, csövezhetsz nálam. - a hangján is hallani lehetett, hogy mosolygott.
- Köszi.
Elmentem HyoYeonékhoz, ott kedvesen fogadtak engem.
Az estét szokásos lány beszélgetésekkel, de főleg HyoYeon, végig beszéltük, majd éjfél környékén bealudt, de én nem bírtam ezért kimentem a szobájából nyíló erkélyére.
- Remélem, JongDae, te is jól vagy most. Már Amerikában az új szobádba üldögélsz. Bár az idő eltolódás miatt nem hiszem, hogy a csillagos eget nézed. - mosolyodtam el. - Jajj, JongDae, úgy hiányzol.. - sóhajtottam.
*JongDae szemszög*
Nehéz lesz megszokni ezt az idő eltolódás cuccot. Itt tizenegy órával több van, mint Koreába. SooRin talán most alszik valahol.
- Remélem, hogy van hol aludnod. Bár, ahogy ismerlek virrasztasz. - nevettem kinézve ablakomon. - Tudom, hogy ott vagy valahol, de még is annyira távol.. Kérlek, ne hiányolj..nem akarom, hogy fájjon. Jó éjt, SooRin, ha alszol. Újra látjuk majd egyszer egymást.
*Hétfő reggel*
Hétkor felkeltem és kirugdostam HyoYeont is ágyából.
- Suliba kell menni, ember! Ébresztő! Amire visszaértem a mosdóból, legyél felöltözve. - fenyegettem meg, de vigyorogva.
- Rosszabb vagy, mint az anyám. - ült fel ágyába.
Kimentem a mosdóba átöltözni, felvenni az egyenruhám és rendbe rakni magam.
Visszamenve a szobába láttam, hogy HyoYeon felöltözve viszont visszadőlve az ágyába fekszik.
- HyoYeon! - szóltam rá.
- Ébren vagyok. - ült fel.
- Na, fogd a cuccod!
- Mi ez? Kiképző tábor? - nyavalygott.
- Lehet az is. Hívhatod annak is. - nevettem.
- Haha. Nagyon vicces.
- Annak is szántam. - vigyorogtam. - Gyere menjünk suliba.
- Jó menjünk! - kelt fel az ágyából. - Szia, anya! - ordított mikor kiléptünk az ajtón. - Na, és hogy aludtál? - kérdezte.
- Jól. - feleltem.
- Nem volt túl meggyőző..hiányzik JongDae, ugye?
- Igen. De sajnos nem tehetek semmit. Nem mehetek el. Befejezem a sulit és kész. Különben is JongDae megígérte látjuk még egymást.
- Reméljük betartja, mert nem tudok, mit kezdeni veled. - nevetett.
- Kössz.. - mosolyogtam, de értettem a célzást.
*Három hónap múlva*
Ma van az évzáró.
Három hónap alatt egyszer se láttam JongDae és azóta HyoYeonnál lakom. Szülei szerint nem baj, nem zavarja őket, de remélem is, hogy nem vagyok a terhükre.
Hiányzik már nagyon az egész Kim család..
Három hónap alatt viszont sok minden történt körülöttem, de nem velem.
YoonAh összejött DongWooval és nagyon aranyosak együtt. HyoYeon barátnőmet észrevette Zitao.
- YuRi, istenem, hogy tudtál kitűnő lenni mindenből? - kérdeztem kiakadva, miközben sétáltunk HyoYeonék háza felé.
- Tanultam és nem a fiúkkal foglalkoztam. - röhögött.
- Oh, ne már, neked is biztos van olyan, aki tetszik legalább! - akadt ki HyoYeon is.
- Nincs. - húzta ki magát.
- És mi van ChanYeollal? - vigyorogtam.
- Öhm, mi lenne vele? - pirult el.
- Ah, semmi csak nem vagyok vak. - röhögtem. - Plusz elpirultál.
- Én nem. - takarta arcát. - Különben is..
- Ne próbáld kimagyarázni magad. - bökte meg HyoYeon YuRi oldalát.
Miközben röhögve sétáltunk feltűnt előttünk egy ismerős alak egyedül. Sétált felénk és én szinte szoborként álltam.
Mikor már csak két méterre állt tőlem a bizonyos személy, a lányok összenéztek mellettem és előrébb löktek. Beleesve a fiú karjaiba ébredtem fel a ledermedésemből.
- Szia! - köszönt elkapva engem.
- Szia. - pirultam el miközben szemébe néztem. - ...JongDae.
- Mondtam, hogy visszajövök még, SooRin. - mosolygott majd átölelt.
- Mi addig megyünk is. - tolta meg HyoYeont YuRi házuk felé. - Amúgy, üdv újra itt.
Elhaladtak mellettünk és elindultak HyoYeon háza felé tovább.
- SooRin, nagyon hiányoztál..
- Nekem is. - sóhajtottam mosolyogva.
- Gyere velem! - vetette fel az ötletet.
- Befejezem már itt a sulit, JongDae. Sajnálom..
- Én megértem, de szeretnélek mindig magam mellett tudni és nekem vissza kell mennem este Amerikába. - magyarázta.
- Elválasztani nem tud minket semmi. Ezt megígérhetem neked.
- Remélem is, SooRin. - ölelt át majd megcsókolt.
Az örökké túl hosszú idő..
*Tíz évvel később*
Befejeztem a sulit több éve, de hiányolom. Körülbelül nyolc éve már befejeztem, de hiányolom. A barátokat is meg magát a sulit is. Talán csak azért, mert nagyon messze vagyok Szöultól.
Amerikába jöttem JongDaevel miután befejeztem a sulit. És mióta itt vagyok semmi problémám nincs. Lehet csak az kellett, hogy JongDae mellett legyek mindig?
*Március nyolc*
- HyeMi. Emlékszel még? - kérdeztem leülve ágya szélére miközben pakolászott asztalán.
- Mire, unnie? - kérdezte rám se nézve a már tizenhét éves HyeMi.
- Amit tíz éve ígértem neked.
- Mi volt az? - nézett rám.
- Hogy mindent elmesélek, ami velem történt azóta, hogy kijöttem az árvaházból. Pont ma tíz éve.
- Tényleg elmeséled nekem? - lepődött meg.
- Igen. Ülj le ide mellém. Hol kezdjem?
- Az elején. - nézett rám izgatottan.
- Aznap mikor jött értem Mr. Kim vagyis az apád... - kezdtem el neki a történetet és végig hallgatta az egészet.
~
- JongDae. - szólaltam meg a kezét fogva a parton.
- Igen? - nézett rám.
- Elgondolkodtam. - néztem a vízre. - Bármi is történt közöttünk az nem véletlen volt. Minden kellett ahhoz, hogy most itt tudjak állni melletted..és tudod, egy örökkévalóság is kevés lenne veled.. - mosolyogtam rá majd amint visszamosolygott rám újra átéltem azokat a pillanatokat, amik köztünk és velünk történtek.
Rájöttem, hogy igaz a mondás.
,,Ha szeretsz valakit engedd el és ha viszont szeret visszajön"..
és ha még árva is vagy mindig lesz egy család, aki befogad..
~ ÖRÖKRE
18.rész vége
VÉGE
~The Orphan~
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése